Things I Do

Amint azt korábban már említettem, szeretem az akciófilmeket. Szeretem, ha nem akarnak túl sokat elmondani, és azt is szeretem, ha arra koncentrálnak, amire készültek: lövöldözés, verekedések, az óhatatlan készülődés a nagy leszámolásra, majd pedig az utolsó orgazmikus, természetesen a főhős győzelmével végződő összecsapás, melynek során főszereplő megsérül, rendszerint a bal vállán, de mivel jobbkezes, ez nem zavarja abban, hogy egy rejtett helyen lévő utolsó fegyverrel, melyet apától kapott, szétloccsantsa a rosszfiú fejét, lehetőleg valami férfias beszólással.

Ehhez képest itt a The Mechanic (magyar címe talán Mestergyilkos), ami úgy kezdődik, ahogyan azt elvártuk volna a Hitmantől. A Hitman egy számítógépesjáték-sorozat egy bérgyilkos kalandjairól, árulással, egzotikus helyszínekkel, lopakodással, mostanra öt vagy hat jól-rosszul sikerült résszel, amiből aztán Timothy Olyphant főszereplésével csináltak egy ótvar fost film helyett, mellyel kiherélték a játékot (ugorgyunk vissza az előző, Red-es bejegyzés utolsó bekezdésére, vegyük észre, hogy a Rednél ugyanez a helyzet volt pepitában).

Már akkor is rengetegen követelték (én és pár barátom biztosan) Stathamet Agent 47 szerepébe, nem utolsósorban azért, mert a faszinak egy arca van: a kőkemény, kopasz, higgadt, harcművészetekben, fegyverkezelésben járatos, mindent előre tervező profi sofőr/bérgyilkos/rendőr/stb. Ezt játszotta lényegében a Blöff óta mindenhol. Ez nem baj, ő erre képes, ezt hozza az elvárható szinten, én pedig jól szórakozom rajta. Olyphantról nekem minden eszembe jutott, csak az nem, hogy képes lenne megfojtani valakit egy zongorahúrral, és az a rohadt párbajjelenet mekkora szar már.

Ezért volt felüdülés végignézni a The Mechanicot. Esküszöm, mikor megvetette az oldalrúgással a csivavát, beugrott, hogy ez is a kiképzés része (és nem a buzi bérgyilkost kell vele megkörnyékezni, hanem a Storm of Swords-ban olvasottak szerint, miután megbarátkoztál vele, puszta kézzel kell majd megfojtani - tökéletes Beszennyezetlenhetetlenné válva mutasd, mennyire nem az érzelmeid vezérelnek -, esküszöm, végigfutott az agyamon, és már előre élveztem az újítást) Ha nem is valóságos, de hitelesebb főhőssel, egy kameonál alig többet szereplő Donald Sutherlanddel, egy Ben Forster nevű arccal, akinél csak nagyon kevés angolabb arcú faszit látni, előkészületekkel (bár az orbitális logikai bukfencekről nem feledkezhetünk meg), kiképzőjelenetekkel (hiányoltam a képzés során az egyszerű feladatot előbb mindig elbaszó, majd csak félig jól megoldó, végül pedig a naplementében tökéletesen végrehajtó főszereplőt mutató snittet, de aztán rájöttem: az csak akkor jár, ha a tanítvány a főszereplő), majd nagy leszámolással, és a végén az elmaradhatatlan csavarral.

A magam részéről, és az akciófilmekre állított skálám szerint a film kb. 10/8 volt, nem kis mértékben a helyenként a fényekhez meg hangulatokhoz kitűnően passzoló zenének, és az utolsó előtti jelenetnek. Sejtem én, meg hát azóta olvastam is, hogy egy ennyire frappáns lezárás nem pattanhat ki a a rendező fejéből (mint kiderült, ez egy 1972-es Bronson-film remake-je, és - bár még nem néztem meg, de úgy rémlik, hogy az eredeti film pont itt ér véget), meg a pénz nagy úr, ugye: ki tudja, mi van akkor, ha a Szállító után (aminek az első részét szerettem a gyönyörű BMW meg a szép dél-francia táj, meg a verekedős jelenetek miatt, a többin meg jól szórakoztam, a sorozat pedig még akár jó is lehet...NEM) a Szerelőből is trilógiát kíván az istenadta nép?

A lényeg tehát, hogy az utolsó jelenetig 10/8, de amiatt viszont 10/5, mert elveszett egy illúzióm arról, hogy lehet egy legalább kicsit is eredeti (vagy szolgai, ahogy tetszik) akciófilmet csinálni (ugye mindenki emlékszik a Thomas Jane által főszerepelt Köd befejezésére a tökéletes zenével?).