Things I Do

Ó igen. A helyzet az, hogy most, hogy a 7740.16 után egy Samsung update is települni látszik az Omnia hetemre, ideje írnom arról, milyen fantasztikus eszközt is vásároltam magamnak márciusban.

Szóval annak ellenére, hogy sokmindenki óvott tőle, megvettem életem első okostelefonját, ami határozottan jó döntés volt a korábbi Nokia helyett. Annak idején eldöntöttem, hogy az új telefonnak meg kell felelnie egy három tételből álló feltételrendszernek, nevezetesen:

1. Nem lehet Samsung: utáltam a régi Samsungok menüjét, nem értettem, türelmetlen voltam.
2. Nem leszek sose magentaügyfél: túl sok rémtörténetet hallottam róluk, inkább maradok kék.
3. olyan telefont, amely nem tudja a teljes magyar ékezetkészletet, nem veszek meg: nyilván szinte mindig magyarul írok smseket, ezért felesleges/haszontalan/ostobaság volna egy ilyen képességekkel nem rendelkező telefonért pénzt kiadni.

Közben láttam valahol bemutatni a Windows új, mégmélymosóbb winPhone hetesét, és gondolkodóba estem.

Közben fontos tudni rólam egy dolgot. Nem vagyok az a tipikus korai felhasználó, nem szeretek valamibe csak úgy beleugrani. Ebben nyilván szerepet játszik a pénzeszközök erős korlátossága is, de a végeredmény ugyanaz: feleslegesen nem adok pénzt semmiért.

A lényeg, hogy gondolkodóba estem. Nekem ez a rendszer nagyon tetszik, bassza meg, teljesen más, mint amit az Apple kitalált, a Google pedig lemásolt. Ezenkívül ekkoriban rengeteg pletykát hallottam arról, hogy az Android telefonok akadoznak, nem gondoskodtak róluk megfelelően. Az Apple persze nem jöhet szóba, hiszen APPLE (valamint a fehér színű mobiltelefonok tulajdonosairól megvan a saját különbejáratú véleményem), viszont az iPhone-on (nyilván a hardver egységessége, és a minőségellenőrzés rigorózussága miatt) tapasztalható akadásmentesség, folyékonyság, folytonosság lenyűgözött. Amennyire én észrevettem, ugyanezt kapom meg, ha nem Apple-terméket vásárlok, hanem Windows Phone-t, gondoltam. Arról nem is beszélve, hogy így én leszek az igazi hipster, akinek a telefonja MÁS, mint a többieké. Legközelebbi baráti társaságomban lényegében mindenkinek iPhone-ja van, kivéve nekem, és egy kitartó Win-hívő cimborának, aki most vesz majd Lumniát.

Ezzel tehát eldőlt: a telefonom is vindózos lesz. Ekkor még megállt a három feltételből kettő, de a harmadikkal - az ékezetekkel - kapcsolatban meggyőztem magam, hogy úgyis csak ékezetek nélküli üzeneteket küldök majd az UNICODE-rendszer miatt. A szerelem elvakított, nem gondoltam egy apróságra: és az emailek?

Maradt tehát a Samsungellenesség, és a magentanélküliség.

Ki is néztem magam az akkoriban a Telenornál kapható két telefon közül (tudniillik Omnia 7 a Samsungtól, és Optimus 7 az LGtől) a nem Samsungot, tartva magam az egyes pontban meghatározottakhoz. Csakhogy a Telenor közbeszólt. Azt mondta, hogy apám, ha okostelefont akarsz, fizess nekünk sokat, úgy nyolcvanötezret. Én meg: heee? Akkoriban x ideje voltam éppen elégedett magán-, majd céges ügyfél a Telenornál, hát erre aztán pont nem számítottam.

Körbenéztem, és láttam, hogy Magentáéknál az Omnia hét valami nevetséges akcióban (rendelned kell hozzá netet... na de ki ne használná a netet egy okostelefonban?) nulla forintokért vesztegeti az Omnia hetet, és tízért a csajom vágyát a Desire HD-t. Optimus hét nincsen, HTC Mozart (szintén WP7) csak raktáron nincs. Nyeltem egyet, és Groucho Marxhoz híven ("Íme az elveim. Ha nem tetszenek, vannak más elveim is."), félredobtam mindent, és nyomás a Magentához.

Itt kiderült, hogy ha offline, bótban rendelem, akkor mobilelőleget fognak kérni, mert nem biztosak abban, hogy tényleg kifizetem majd a részleteket. Webboltban viszont nincs ilyen gond. Ott a számhordozással szívtam sokat, de végülis megoldódott, és a kezemben volt a két okos telefon, DHL-el kiszállítva.

Ekkor jöttem rá, hogy míg a nejem HTC-jére azonnal telepíthető tucatnyi ingyenes alkalmazás.... addig én egy PDFet nem tudok megnézni, vagy egy youtube-videót nem vagyok képesek lejátszani.

Okostelefon, mi?

Amint azt korábban már említettem, szeretem az akciófilmeket. Szeretem, ha nem akarnak túl sokat elmondani, és azt is szeretem, ha arra koncentrálnak, amire készültek: lövöldözés, verekedések, az óhatatlan készülődés a nagy leszámolásra, majd pedig az utolsó orgazmikus, természetesen a főhős győzelmével végződő összecsapás, melynek során főszereplő megsérül, rendszerint a bal vállán, de mivel jobbkezes, ez nem zavarja abban, hogy egy rejtett helyen lévő utolsó fegyverrel, melyet apától kapott, szétloccsantsa a rosszfiú fejét, lehetőleg valami férfias beszólással.

Ehhez képest itt a The Mechanic (magyar címe talán Mestergyilkos), ami úgy kezdődik, ahogyan azt elvártuk volna a Hitmantől. A Hitman egy számítógépesjáték-sorozat egy bérgyilkos kalandjairól, árulással, egzotikus helyszínekkel, lopakodással, mostanra öt vagy hat jól-rosszul sikerült résszel, amiből aztán Timothy Olyphant főszereplésével csináltak egy ótvar fost film helyett, mellyel kiherélték a játékot (ugorgyunk vissza az előző, Red-es bejegyzés utolsó bekezdésére, vegyük észre, hogy a Rednél ugyanez a helyzet volt pepitában).

Már akkor is rengetegen követelték (én és pár barátom biztosan) Stathamet Agent 47 szerepébe, nem utolsósorban azért, mert a faszinak egy arca van: a kőkemény, kopasz, higgadt, harcművészetekben, fegyverkezelésben járatos, mindent előre tervező profi sofőr/bérgyilkos/rendőr/stb. Ezt játszotta lényegében a Blöff óta mindenhol. Ez nem baj, ő erre képes, ezt hozza az elvárható szinten, én pedig jól szórakozom rajta. Olyphantról nekem minden eszembe jutott, csak az nem, hogy képes lenne megfojtani valakit egy zongorahúrral, és az a rohadt párbajjelenet mekkora szar már.

Ezért volt felüdülés végignézni a The Mechanicot. Esküszöm, mikor megvetette az oldalrúgással a csivavát, beugrott, hogy ez is a kiképzés része (és nem a buzi bérgyilkost kell vele megkörnyékezni, hanem a Storm of Swords-ban olvasottak szerint, miután megbarátkoztál vele, puszta kézzel kell majd megfojtani - tökéletes Beszennyezetlenhetetlenné válva mutasd, mennyire nem az érzelmeid vezérelnek -, esküszöm, végigfutott az agyamon, és már előre élveztem az újítást) Ha nem is valóságos, de hitelesebb főhőssel, egy kameonál alig többet szereplő Donald Sutherlanddel, egy Ben Forster nevű arccal, akinél csak nagyon kevés angolabb arcú faszit látni, előkészületekkel (bár az orbitális logikai bukfencekről nem feledkezhetünk meg), kiképzőjelenetekkel (hiányoltam a képzés során az egyszerű feladatot előbb mindig elbaszó, majd csak félig jól megoldó, végül pedig a naplementében tökéletesen végrehajtó főszereplőt mutató snittet, de aztán rájöttem: az csak akkor jár, ha a tanítvány a főszereplő), majd nagy leszámolással, és a végén az elmaradhatatlan csavarral.

A magam részéről, és az akciófilmekre állított skálám szerint a film kb. 10/8 volt, nem kis mértékben a helyenként a fényekhez meg hangulatokhoz kitűnően passzoló zenének, és az utolsó előtti jelenetnek. Sejtem én, meg hát azóta olvastam is, hogy egy ennyire frappáns lezárás nem pattanhat ki a a rendező fejéből (mint kiderült, ez egy 1972-es Bronson-film remake-je, és - bár még nem néztem meg, de úgy rémlik, hogy az eredeti film pont itt ér véget), meg a pénz nagy úr, ugye: ki tudja, mi van akkor, ha a Szállító után (aminek az első részét szerettem a gyönyörű BMW meg a szép dél-francia táj, meg a verekedős jelenetek miatt, a többin meg jól szórakoztam, a sorozat pedig még akár jó is lehet...NEM) a Szerelőből is trilógiát kíván az istenadta nép?

A lényeg tehát, hogy az utolsó jelenetig 10/8, de amiatt viszont 10/5, mert elveszett egy illúzióm arról, hogy lehet egy legalább kicsit is eredeti (vagy szolgai, ahogy tetszik) akciófilmet csinálni (ugye mindenki emlékszik a Thomas Jane által főszerepelt Köd befejezésére a tökéletes zenével?).